Újrakapcsolódás a tengerrel

Azok közülünk, akik sok időt töltünk ablaktalan konferenciatermekben az óceán jövőjéről beszélgetve, gyakran azon kapjuk magunkat, hogy sajnáljuk, hogy nincs több időnk az óceánon, az óceánban vagy az óceán mellett. Idén tavasszal Monacóban kissé megdöbbenve tapasztaltam, hogy az ablaktalan konferenciatermünk valójában a Földközi-tenger alatt van.

Ezeken a találkozókon a bőség helyreállításáról, az óceán folyamatos oxigéntermelésének biztosításáról és a felesleges szén-dioxid-kibocsátás tárolásáról beszélgetünk – mindezekről a szolgáltatásokról, amelyeket az emberi tevékenységek befolyásolnak. Ami ugyanilyen fontos, az óceán határtalan lehetőségeket is kínál a kikapcsolódásra és az élvezetre – amint azt a tengerpartra nyaralni igyekvő milliók is bizonyíthatják.

Túl gyakran nem használom ki a tengerparti élet kínálkozó lehetőségeit. Tavaly nyáron egy csodálatos kiránduláson vettem részt, ahol néhány különleges szigetet meglátogathattam, sőt, felmászhattam a történelmi Seguin világítótorony tetejére is. Az idei nyári kalandok között szerepelt egy kirándulás Monheganbe. A jó időben érkező látogatók számára Monhegan ideális hely túrázásra, a Lighthouse Hill történelmi épületeinek megtekintésére, a galériák böngészésére, friss tengeri herkentyűk fogyasztására vagy a helyi sör élvezetére. Ez egy olyan hely, amely kevés vízzel, de gazdag bájjal és történelemmel. Maine partjaitól tizenkét mérföldre több mint 400 éve lakott hely. Az éves lakossága 100 fő alatt van, de nyáron ezrek teszik meg a túrát hajóval.

Miközben Monhegan szigete felé eveztünk egész nap, lundák repültek át a hajóorron. Kormoránok, sirályok és más tengeri madarak éneklése fogadott minket, amikor beértünk a kikötőbe. A sziget fogadóiból érkező csomagok is érkeztek, hogy elvigyék a vendégek poggyászát, miközben leszálltunk a hajóról és a szigetre értünk egy ragyogó napsütéses napon.

Nem végezném a munkámat, ha nem említeném, hogy a monhegani homárhalászat közösségi erőforrás, amelyet kollektíven kezelnek és halásznak ki, és amelyet a maine-i Tengeri Erőforrások Minisztériuma a közelmúltban felügyel. Majdnem egy évszázada a monhegani homárhalász családok a Csapda Napján (most októberben) vízbe helyezik csapdáikat, és körülbelül hat hónappal később partra húzzák őket. Ők voltak az elsők között, akik a méreten aluli homárokat visszaengedték a tengerbe, hogy tovább növekedjenek. És a téli hónapokban is homároznak, amikor a magasabb árak miatt megéri ellenállni az időjárásnak. 

A Boothbay kikötőbe való visszaútnak megvolt a maga varázsa: egy hozzáértő kapitány, egy cápaészlelés, több lunda és néhány delfin. Megosztottuk a helyünket másokkal. Találkoztunk egy szárazföldi halászcsalád asszonyaival, akik visszatértek a napi kirándulásukról, hallottak a kékúszójú tonhalfogásról, és integettek a családjuknak, miközben betessékeltek minket. Két fiatal fiú állt az orrban sokkal magabiztosabban és örömmel, mint aznap reggel az első útjukon, amikor aggódó kezükkel a korlátba kapaszkodtak, miközben hozzászoktak a hömpölygő hullámokhoz. Ahogy a hatékony legénység a mólóhoz kötötte a hajót, és mi is felsorakoztunk, hogy megköszönjük a kapitánynak a kiszálláskor, az egyik fiú felnézett rá, és azt mondta: „Nagyszerű volt az óceánon lovagolni. Köszönjük.”

Néha úgy tűnik, hogy az óceánt és a benne élő életet fenyegető veszélyek elsöprőek, amikor nyakig benne vagyunk a „mi lenne, ha” és a „mi lenne, ha” kérdésekben. Ilyenkor talán emlékeznünk kell arra a hálára, amely egy nagyszerű napból fakad a tengeren, és a közösség helyreállító erejére. Szeretek arra gondolni, hogy minden nap hálás vagyok az Óceán Alapítvány közösségéért – és az is igaz, hogy talán nem is köszönöm meg nektek eléggé a támogatásotokat.

Szóval, köszönöm. És töltsd az idődet a víz mellett, a vízen vagy a vízben, ahogy neked tetszik.